Arnie Holland

arnold ames holland

SZERVUSZ! ARNIE HOLLAND-NAK HÍVNAK, 23 ÉVES VAGYOK ÉS, HA ÉPPEN KÍVÁNCSI VAGY RÁ, CASTLE ROCK-BAN ÉLEK. AMÚGY MEG AMOLYAN BÖLCSÉSZES IZÉ VAGYOK.

Bármi, ami játék, ami tétre megy, amiben nyerni és veszteni lehet, felpörget. Benne vagyok mindenben. Bárkivel. Bármikor. Azt hiszem, ha csak úgy rá kell böknöm egy hibámra, ezt választom. Végső soron ez kevert bele mindig a legnagyobb szarba, akárhonnét nézem.

Castle Rock nem egy nagyváros, nem számol össze háromezer főt sem. A lakosok többsége nyugdíjas, vagy frisscsaládos esetleg innét elhúzni vágyó diplomás. Portland-től délnyugatra fekszik, azt hiszem. De az óceántól még mindig távol van, a turisták köréből bőven kiesik. Voltaképpen erre sosem történik semmi. Ideális hely, ha az ember el akar bújni. Ha egy kicsit mindentől, mindenkitől távol akar esni.
És én mit csinálok itt?
Tizenhat évesen Seattle-be szöktem egy Mina Reed nevű lánnyal. Szerelmes voltam belé, el akartam venni. Vagy egy hétig egy parkban laktunk, nem volt pénzünk szállodára. Enni is csak azt ettük, amit otthonról hoztunk: chipsek, szendvicsek, konzervek, dobozos üdítők, meg ami kell. Egy hét után a rendőrök vittek haza. A szüleim egész jól kezelték, onnantól elmebetegnek néztek, de jól kezelték. Se kiabálás, se semmi.
Mina ősei viszont nagyon radikálisok gyereknevelés terén. Soha nem mehettem át hozzájuk, még csak nem is találkozhattam vele a szülei előtt, annyira zavarta őket a dolog, hogy a lányuk randevúzgat. Protestáns lelkész az apja, amivel nem is lenne különösebben nagy baj még, de emellé rémesen bigott is. És mit csinált? Elüldözte a háztól a lányát. Mármint a szó szoros értelmében kidobta otthonról, hogy akkor jó, ha el akartál szökni, nem nehezítem a dolgod: fel is út, le is út. És szegénykém mit tehetett volna? Ment. A nagynénjéhez, azt hiszem, azóta nem is találkoztam vele. Még egy levelet sem kaptam.
Nem úgy, mint az apjától, akit azon nyomban felkerestem, ahogy hallottam erről a dologról. Nos, én tényleg igyekeztem észérvekkel meggyőzni; jól nevelt, civilizált ember módjára viselkedtem. Legalábbis addig, amíg a saját, tulajdon lányát az én saját, tulajdon kurvámnak nem nevezte. Mármint, ember, Mina mégis csak a lánya. Én pedig szerettem őt, de úgy, hogy csak… Akkor történt, hogy magamból kikelve egy jó alaposat bemostam Reed tiszteletesnek. Aztán pedig leléptem.
Nem vagyok és soha nem is voltam egy izomagy. Nem törtem egy csontját sem a jó öreg Mr. Reed-nek, de egy helyes kis monokli így is lett a szeme alatt. Ez neki éppen elég volt, hogy feljelentsen. Gondolom örült volna, ha életem végéig börtönben rohadok, de pechjére csak fél évre száműztek az imádott Sallinger Nevelő Intézet bájos falai mögé. Fél év. Hat hónap. De mintha három életet éltem volna le.

Mikor kikerültem, kollégista lettem Portland-ben. Leérettségiztem, majd anglisztika szakon egyetemre jártam ugyancsak ott három szemesztert. Diplomám nem lett, viszont írtam egy könyvet. Arról, amit az előbb meséltem. Mina-ról, Mr. Reed-ről de főleg a börtönről. Leírtam benne mindent, amit átéltem. Minden pofont, amit ott kaptam, leírtam minden bánatot, könnycseppet, a mosolyokat – az enyémet, a tiédet, mindenkiét. Írtam lányokról, fiúkról. Olyanokról, akikkel valahogy megoldottam ott, hogy lefeküdjek, olyanokról is, akikkel végül aztán mégsem.
Igazából valahányszor a kezembe veszem a könyvet, megdöbbenek rajta, hogy kiadták. Nem tartom magam jó írónak, mégis olvasnak. Pedig ezek nem mások, mint szimpla benyomások, érzések, emlékek és tények. Semmi művészi, semmi virtuozitás. És mégis zabálják a soraimat. Huszonhárom éves vagyok és a szüleim házában élek, mint utaltam rá, Castle Rock-ban. A szüleim nincsenek itt, ezt csak nyaralónak használják, egyébként meg valahol Bostonban laknak. Huszonhárom éves vagyok és voltaképpen nincsen rendes munkám. Néha behívnak előadást tartani az SNI-be, csak mert olyan jó reklámarca vagyok a helynek. Remény rá, hogy van kiút, hogy jobb sorsra érdemes vagyok. Huszonhárom éves vagyok, és nincsen barátnőm, csak egy kutyám. Huszonhárom éves vagyok, és arra gondoltam, neki kezdek még egy könyvnek, amiben kifejtem, hogy szerintem nem is vagyok remény, se kiút, se az, aki megmutatja, hogy van jobb sors is a világon. És ezért utálom magam.

ADMINKÁD – HM... – 2 ÉV – PATRICK R.