Bastien Fehling

SEBASTIEN FEHLING

SZÜLETTEM NEW YORK-BAN, BRONX VÁROSÁBAN, ’94. ÁPRILIS 6 – ÁN. A NEVEM SEBASTIEN FEHLING, ÉS ELISMEREM, HOGY GARÁZDASÁG VÁDJÁBAN BŰNÖS VAGYOK.

A szunyának hajnali három előtt vége szakadt. Kicsit szédültem, a fejem is fájt, legszívesebben hánytam volna. Valahol a részegség és a másnaposság határán jártam még, ilyenkor az ember nem igazán alkalmas másra, minthogy az utcán kidőlve összeverjék… És mégis. A telefonom rezgésére keltem, lassan felnyitottam a szemem, elcsigázva nyúltam a készülék után. Számot nem írt ki, ám azért a fülemhez emeltem a kagylót és rekedtes hangon szóltam:
- Mi a fasz van már?! – inkább belenyögtem, mintsem üdvözöltem volna a vonal túl felén lévőt. Ennek ellenére egész kedélyes, mély hang válaszolt.
- Jó reggelt, Csipkerózsika! – a háttérből beszűrődött valami hisztérikus vihogás, én a fejem a párnába mélyesztettem, de az azért csak folytatta. – na idefigyelj! Az van, hogy ide kéne, hogy gyere a Grove és a Flame sarkára, a Reflection-höz közel. – csak ekkor ismertem fel a hangot, az egyik srác a bandából. A neve… a neve az nem ugrott be, de ha látnám, biztos el tudnám mondani. –Idetalálsz, ugye?
- Minek? – kérdeztem. Mondhatom marhára nem volt kedvem a találkozáshoz. Feküdni akartam, aludni, nem tudni magamról. Hajnali egykor értem haza, berúgva, megtépázva, ráadásul holnap iskola és… és…
- A francba is, Fehling! Ha azt mondom, gyere, akkor jössz. Nincs visszakérdezés! Világos? És különben is, lesz neked egy kis meglepi, készültünk ám, szóval… Kapsz félórát, hogy ideérj. Ha késel, baj lesz, megértetted? – igen könnyed hanglejtésben fenyegetett, én erre mást már nem is tudtam, mint bólogatni. Szóval, ja, ott bólogattam, lehunytam a szemem, közben meg azon gondolkodtam milyen mázlija van a srácnak, hogy nem élőben beszélünk. Nem bírnám kiállni, hogy be ne mossak neki egyet. –Halló? Fehling ott vagy még? – az eszembe se jutott, hogy nem érzékeli, ha bólogatok neki… Ügyes vagy Bastien!
- Ja, öhm, aha… Mindjárt érkezek.
- Helyes. – valamit azt hiszem motyogott, aztán a hívás megszakadt. Egy pillanatig még feküdtem az ágyban, néztem a plafont, miközben próbáltam rájönni, vajon ilyen élethelyzetben mi a normális viselkedés. És vajon mennyire haragudnának meg, ha az oldalamra fordulnék, és tovább húznám a lóbőrt. Belső csatározásomat a telefonom újabb rezgése, ezúttal egy SMS döntötte el. Az üzenet ez volt: „Már csak 28 perc. Ha nem érsz ide, halott vagy, azt vágod…” Basszák meg!
Kimásztam az ágyból, még mindig szédültem, nem ment egyenesen megállni. Nem t’om, mennyi idő alatt magamra ráncigáltam a csőfarmeromat, a földről felkaptam egy pólót, az íróasztalomnál lévő székről pedig a pulcsimat. Kiosontam a hálóból egész az előszobáig, minden lépésemre ügyelve, hogy ne ébresszem föl vele az ősöket. Nem lenne nagyon szerencsés összefutni velük, még a végén mindenféle hülye kérdést feltennének. Az útba beleiktattam a konyhát is, bevettem valami gyógyszert és ittam egy pohár vizet. Kicsivel jobban lettem tőle, de még mindig nem a mesés volt, ami körbe írja azt, ahogy voltam. Az előszobában felvettem a tornacipőm és a kabátom, ugyanazokat, amiket alig pár órája dobtam le ugyanitt, majd kilépetem az ajtón a lépcsőházba. Gyalog mentem le a lépcsőkön, három emelet nem is olyan sok, mint hiszed. Innen pedig irány az utca…

Baromi hideg volt az után is, hogy leszálltam a metróról a végállomáson, és föl mentem az aluljárón. A kapucnim a fejemen volt, a kezeim a zsebemben rohadtak. A Flowers Sport Studio előtt járhattam, innen még úgy hatszáz méter a hely, ahová érkeznem kell. Sötét volt, a közvilágítás ebben a háztömbben olyan idegen, mint a zsidó kisgyereknek a karácsonyi ajándék. Nem jártak kocsik, nem mászkáltak emberek, csak pár hajléktalan hangos szuszogása, hortyogás szűrődött ki a sikátorokból, amik mellett elmentem. Halálosan paráztam. Végig a földet néztem, a vállaimat felhúztam, remegtem a félelemtől, a fáradtságtól és a hideg, tavaszi, fagyos széltől.
Nem sokára sötét alakok sziluettje sejlett fel előttem. Felnéztem az utcatáblára: Grove. Amott egy kereszteződés, pár lépést haladva még simán ki lehetett venni a Flame feliratot. A sziluettek lassanként testet öltöttek, már tisztán látszott minden, felém fordulnak páran, a többiek lökdösődtek, köpködtek, ordibáltak… Nyeltem egyet, nem bírom, ha ennyien bámulnak…
- Hé idegen! – ugyanaz a hang volt, amivel a telefonban beszéltem. Egy váratlanul alacsony, fekete alak társult mellé. Tyler? Igen, talán így hívják. – Késtél. Egészen pontosan két percet és harmincnégy másodpercet.
- Akkor most kötözz ki és rúgasd le valakivel a fejem. – morogtam flegmán. Még mindig be voltam rekedve, egyáltalán nem tudott érdekelni, vajon mi a jó kurva életet akarnak ők most tőlem.
- Ó-ó! Csak lassan a testtel Dörmögi. Tudod, ezt a késést most meg kell torolni. - tenyérbe mászó képpel vigyorgott rám, közben a többiek is körénk gyűltek. Pislogtam párat rá, nem voltam róla meggyőződve, hogy jó lesz nekem az, amire éppen gondolt.
- Két és fél perc miatt? Most szopatsz engem? – tisztában vagyok vele, mennyire nem vagyok meggyőző bizonyos esetekben. Mint például most.
- Ideértél időre? Nem. Késtél? Igen. Nem számít, hogy órákon vagy perceken múlik az, hogy pontos legyél, ha nem vagy az, akkor viseld a következményeket. – a karajait széttárta, jó kedvű volt, mint aki tökéletesen tudja, hogy igaza van, és hogy a vitát megnyerte. Ez is volt a helyzet, én szívok már megint. Ezt a beismerést egy fáradt, azzal az „akkor essünk neki” féle sóhajjal demonstráltam. Tyler elmosolyodott, kissé összeszorította a szemeit, már tudtam, hogy nem vár rám semmi jó…
- Látod ott azt az erkélyszerű valamit? – tőlünk jobbra a sikátorba benyúló, egy emelet magasan lévő, korlát nélküli kis kiállóra mutatott, közel a tűzlépcsőkhöz. – Azt szeretném, ha fognád ezt – a kezembe nyomott egy festékspray-t – és felírnád vele a falra azt, hogy „Jacob thinks I’m gay”.
- Ez egy Allister szám címe, nem? – kérdeztem tőle, csakhogy valami értelmeset is hozzászóljak a témához, ő helyeslően biccentett. Eszembe se jutott ellenkezni, azt ilyenkor nem lehet. Egyszerűen tilos. Felnéztem a mutatott helyre. Magasan volt, felugrani rá nem lehetett és a közelben sem volt egy konténer sem, ami esetleg lehetővé tette volna a mászást. – De hogy jutok fel oda?
- Hm, oldd meg! – vágott egy grimaszt, majd félre állt. Magamra maradtam. Megszorítottam a spray-t, megint felnéztem. A tűzlépcsők olyan magasságba lazán felvittek, de akkor is volt vagy másfél méter a terasz és azok között. De azt talán még át lehet ugorni, ha ügyesen csinálom…
Éreztem magamon a szemeket, tudtam, hogy milyen várakozással néznek rám. Várják, hogy belekezdjek, és jól elcsesszem, hogy aztán kiröhöghessenek. Na, de én aztán most csak azért sem fogom. Jó leszek és nem szúrom el. Ugye? Majd meglátjuk.

És innét nézve? Rabruha, egy rakás seggfej… Egy kicsit rábasztam.

GLAMA LAMA – 'NYÁD. – VAN – CHRIS KAMRADA