Történelem óra - Rosalie & Carolyn

Mindig is utáltam iskolába járni, és noha a legtöbben azért itt gimnáziumi szinten voltak, nekem már megvolt az érettségim egy ideje. Ezért is ódzkodtam annyira attól, hogy beüljek a tanítási órákra. De hát, ha menni kell, akkor menni kell, igaz? Nem lehetett itt csak úgy kényem-kedvem szerint tölteni az időmet. Még csak az kellett volna, hogy a délelőttöm is felszabaduljon azért, mert nekem már nem kell iskolába járnom. Valószínűleg ezt nem hagyták volna, így nem is próbálkoztam azzal, hogy kibújjak a feladat elvégzése alól. Egyébként is az a tudat tartott csak életben, hogy alig néhány hónap, és szabadulni fogok. Már csak fél év… bár egyelőre még ez is rengetegnek tűnt.
Elmélyült gondolkodásomat a többiek hangja szakította meg, akik épp akkor tódultak be a terembe. Én már néhány perccel korábban érkeztem, így elfoglaltam az egyik helyet a hátsó padban. Valahogy sose szerettem elől ülni, és ez a mai napig mit sem változott. Sőt, ha az nem lett volna elég, hogy itt kell ülnöm, és hallgatnom a tanár monoton beszédét a történelemről, még a förtelmes egyenruhát is viselnem kellett. Körülbelül úgy éreztem magam, mint egy tizenkét éves kisgyerek. Az volt a szerencse, hogy ezt a maskarát csak ilyenkor kellett hordani, és a nap további részében már a saját ruháimban lehetek majd. Azokban éreztem magam igazán jól, habár ez szerintem teljesen érthető.
Mire észbe kaptam, nagyjából már az összes szabad hely megtelt diákokkal. Elnéztem őket, és tudtam, egytől-egyig veszélyesek. Persze nem mindegyiknek volt súlyos bűne, de akadtak olyan fiatalok, akiktől én mondom, kicsit tartottam. Hiába voltam idősebb, és volt egyébként normális a gondolkodásom, valamint akadtak ugyebár őrök is körülöttünk, azért némelyiket úgy gondoltam, hogy jobb elkerülni. Milyen dolog az, mikor valaki megöl egy embert? Szerintem soha nem tudnám megtenni, így hát néha igazságtalannak érzem, hogy ilyenek közé vagyok bezárva. Természetesen nem érzékeltetem én senkivel, hogy problémám lenne, de olykor-olykor elgondolkozom azon, hogy nem lesz e valami bajom éjszaka, amikor alszok.
Hamarosan már csak mellettem nem ült senki, de számítottam rá, hogy néhány másodpercen belül oda is le fog ülni valaki, tekintve, hogy mindig pont fel szoktuk tölteni a teremben rendelkezésre álló helyeket. Így könnyebb is volt meglátni, hogy ki hiányzik… de hát ezen a helyen ilyen nem lehetséges. Mindenkire fokozottan odafigyelnek. Borzalmas…